1. fejezet

Már majdnem kiköptem a tüdőm, de nem állhattam meg. Ha most lekésem a gépet, akkor mindennek vége. Ha most feladom, és megállok, ha most nem futok elég gyorsan, akkor minden odaveszik. A jövőm függ attól, hogy elérem-e azt a repülőt, vagy sem.

Tulajdonképpen azt sem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, csak azt tudtam, hogy végig kell futnom ezen a folyosón, aztán el kell kanyarodnom balra és végigszáguldani még egy folyosón. Ha ez megvan, akkor már minden rendben, fel tudok szállni, és időben odaérek.
– Gyerünk, itt balra! – kiabálta Deby, a legjobb barátnőm, aki ott lihegett a hátam mögött a kézitáskámmal. Ő kapta fel, mikor futásnak eredtünk, nálam pedig a jegy volt. Lélekszakadva rohantam, ahogy csak tudtam, nem gondolva semmi másra, csak arra, hogy mindjárt célba érek. Már láttam az ellenőrt, aki lekicsinylő pillantással fogadott. Végül csúszva lefékeztem előtte, és a kezébe nyomtam a jegyet.
Deby a nyakamba borult.
– Adeline Evans, vigyázz magadra, írj minden nap, és legyél az, aki miatt idáig futottam!
– Deborah Lester, megígérem. Te pedig válaszolj minden nap, vigyázz magadra, és maradj meg annak a király csajszinak, aki miattam futott idáig!
Nem akartam elengedni. Deby volt a legfontosabb személy az eddigi életemben, neki köszönhettem mindent, azt is, hogy most itt vagyok.
– Khm. – Köszörülte meg a torkát az őr, jelezve, hogy már nagyon igyekeznem kéne, és elég volt a búcsúzkodásból. Még egyszer összemosolyogtunk, aztán elindultam.
– Szia! – köszöntem visszafordulva.
– Szia! – integetett. Aztán végleg előre fordítottam a fejem. Illetve…– Adeline, a táskád.
Nevetve futottam vissza a kézipoggyászért, még egyszer futólag megöleltem a lányt, aztán az ellenőr szúrós pillantásától kísérve felszálltam a gépre.
Odafent elfoglaltam a helyem, aztán behunytam a szemem és vagy tíz percig lihegtem. Kivettem egy apró sminkes tükröt a zsebemből, belenéztem. Nem szokott érdekelni a külsőm, de most nagyon is számított, hogy milyen első benyomást teszek, amikor leszállok innen. Egy kivörösödött arcú, fekete, csillogó szemű lány nézett rám vissza. A hajam barna volt, néhány vékony tincse az izzadságtól nedvesen tapadt az arcomra. Elnéztem a lányt, aki még mindig zihál – de most már nem a futás, hanem az izgalom miatt. Aki minden múltját itt hagyva, egy bőrönddel és egy kézitáskával készül a nyakába venni a világot. Aki egyenesen Hollywoodba, ott is a Warner Brothers egyik irodájába készül.
Hadd mondjam el, hogy ki is vagyok tulajdonképpen.
A nevem Adeline Evans, és húsz éves vagyok. Birminghamiből származom, illetve idáig ott nevelkedtem. A szülővárosomat nem tudom megnevezni, azt ugyanis senki sem tudja. Örökbefogadott gyermek vagyok, a szüleim még babakoromban elhagytak, feltehetőleg anyagi gondok miatt, de ez soha nem fog kiderülni, és hogy őszinte legyek, nem is érdekel. A nevelőszüleim nagyon szeretnek, és szerintem fantasztikus gyerekkorom volt. Igazából, ha nem kérdezik, általában meg sem említem, hogy örökbefogadott gyerek vagyok, mert sokszor egyszerűen csak elsiklok felette. Összességében azért fontos, mert így ismertem meg Debyt.  Papíron testvérek vagyunk, kapcsolatunkat tekintve viszont nem. A szüleimnek nem lehetett gyereke, ezért jöttem először én a képbe, és aztán nem sokkal később Deby. Fél év különbséget leszámítva egy idősek vagyunk. Nálunk nem volt ilyen nagy bejelentés, hogy a szülők egy bizonyos korban közlik, mi a szitu. Egyszerűen kiskorunktól tudtuk és elfogadtuk, talán pont ezért tekintettünk egymásra úgy, mint barátok. Barátok, akik mellesleg testvérek. A kettő között igazából összesen annyi a különbség, hogy nem martuk egymást, és meglehetősen eltért egymástól az egyéniségünk.  Debynek például nem fogott olyan jól az agya, de vasszorgalommal tanulta végig az iskolát, és mostanra egyetemen kötött ki, én viszont ilyen téren kimondottan lusta voltam, de szerencsére minden megragadt, ha figyeltem a tanárra. Elkezdtem a főiskolát, de aztán nem fejeztem be, mert jött ez.
A környékünkön kevés olyan bolond és optimista lány volt, mint én. A suliban mindig tagja voltam a színjátszó szakkörnek, bár ez a valóságban nem olyan „menő” dolog, mint a filmekben szokott lenni. Sokan remek poénnak tartották az egészet. Én ennek ellenére aktívan részt vettem mindenben.
Nem tagadom, én még érettségi után sem nőttem ki abból a vágyamból, hogy színész lehessek. Sokat kutakodtam a témában, érdekelt, hogy pontosan hogyan zajlik egy forgatás. Aztán sorra jöttek a lehetőségek – de ezidáig nem volt szerencsém. Jelentkeztem több filmbe is, főleg mellékszereplőnek, és leginkább kis költségvetésű produkciókhoz. A levelezésen egyszer sem jutottam túl.  Aztán két hónappal ezelőtt felhívtak telefonon. Eleinte meg sem bírtam szólalni, amikor az illető közölte, hogy a Warner Bros.-tól keres, és ráakadtak egy régi jelentkezésemre. Azt mondta, be kellene mennem egy meghallgatásra. Én persze azonnal elindultam, Deby pedig jött velem. A végeredmény messze felülmúlta a várakozásaimat – egy aktuális sikerkönyv megfilmesítésére készültek, és én kaptam az egyik főszerepet. Azóta másról sem lehet velem beszélni. Habozás nélkül kiiratkoztam a főiskoláról, összeszedtem minden holmimat, ami kellhet, kiadtam a lakásomat, aztán már csak vártam a nagy napra, amikor is felszállok a repülőre és elutazok a forgatásra. Hogy őszinte legyek, a szüleim annyira nem örültek neki, hogy erre teszem fel az egész jövőmet, és egyszer-kétszer megpróbáltak lebeszélni róla, de szerencsére nem voltak túl erőszakosak.
Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mi vár rám. Csak annyit mondtak, hogy a kezdetleges forgatókönyvet elküldik nekem, és olvassam el, meg azt, hogy mikor és hol kell megjelennem. Fogalmam sem volt, hogy hogy működik ez az egész.
A történet egyébként nekem nagyon tetszik. Olvastam a könyvet, ami tulajdonképpen egy ötrészes sorozat első része. Az egész egy egyetemen játszódik, és négy barát áll az események középpontjában. Mind nagyon jó tanulók, a suliban a legkülönfélébb tárgyak között válogathatnak. De egy nap elég „érdekes” információk jutnak a birtokukba: az egyetem tulajdonképpen egy emberkísérlet, ahol az agy befogadóképességét vizsgálják és próbálják fejleszteni. Kiderül, hogy tudtuk alatt rengeteg különféle szert teszteltek rajtuk. Ki akarnak törni ebből a helyzetből, viszont ha a kísérlet vezetői megtudják, hogy rájöttek a titokra, akár meg is ölhetik őket. A négy barát egyike Lara Davis, ő lenne az én karakterem.  Hogy azon kívül kik szerepelnek majd benne, azt nem tudom, annyit árultak el, hogy a rendező egy bizonyos Robert Haggerty, aki ugyan nem elsőfilmes rendező, de nem is kimondottan ismert – ez persze nem jelenti azt, hogy nem is jó. Mindenesetre remélem, hogy a Warner komolyan veszi ezt, és nem egy amatőr produkciót akar kihozni a könyvből, mert az elég nagy csalódás lenne. Csak abban bíztam, hogy az, hogy engem kiválasztottak, nem azt jelenti, hogy a többi szereplőre is így akadtak rá. Mondjuk az is lehet, hogy olyanokat kerestek, akik tehetségesek, de még nem ismertek, ezzel is segítve a karrierjüket.
Túl sok gondolat kavargott a fejemben. Ezért nem jó, ha sokáig hagynak rágódni valamin – mert biztos, hogy minden butaság eszembe jut, ami megeshet. Általában a legtöbbre pont annyi az esély, mint a világvégére, ennek ellenére elkezdtem stresszelni rajtuk.
Inkább hátradőltem az ülésen, és próbáltam másra gondolni. Talán majd együtt dolgozhatok néhány hatalmas színésszel. Talán tényleg van tehetségem a dologhoz, és foglalkozhatok azzal, amivel akarok. Talán tényleg én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, és nem csak akkor gondoltam ezt, amikor felhívtak.
– Ideges? – kérdezte a stewardess, aki úgy állt mellém, hogy észre sem vettem.
– Igen, egy kicsit – feleltem, és megeresztettem egy halvány mosolyt.
– Első repülés? – kérdezte kedvesen.
– Nem, repültem már egyszer máskor is… Csak tudja, az úti célom.
– Á, értem. Nos, ha segíthetek valamiben, csak szóljon.
– Rendben, köszönöm.
Azzal továbbállt egy hárommal előttem utazó fiatal férfihez. Nem tudom, miért olyan nagy szó a repülés. Csak egy utazási mód. Olyan, mint az autó, csak nagyobb, és magasabban közlekedik. A fel- és leszállás persze nem olyan kellemes, de nem is tart sokáig, és annyira nem vészes. Szerintem, aki kellemetlenül érzi magát a repülőn, legtöbbször csak attól tart, ami a leszállás után várja. A lezuhanástól való félelem pedig alaptalan. Sokkal több autóbaleset van, mint ahányszor lezuhan egy repülő, mégsem tart senki a kocsiktól. Pedig ahogy a nagynéném sofőrképességeit ismerem, nem ártana.
Az út több óráig tartott. Közben többször is elővettem a kezdetleges forgatókönyvet, és a saját részemet olvasgattam.
Az első, amit örömmel nyugtáztam, hogy a könyvben Larának nincs barátja. Ez nem egy love-sztori, és ez remek hír. Az igazat megvallva még soha nem volt barátom, ami talán egy kicsit ciki, de a szerelemben mondhatni teljesen analfabéta voltam. Én igazán igyekeztem, de soha nem tudtam „jól” öltözködni, a sminket pedig általában elrontottam, ezért szempillaspirálon kívül mást nem is használok. Ha valami nagy esemény volt, akkor Deby segített ezen a téren. Sokszor mondta, hogy nem vagyok reménytelen eset, de ezzel egyedül volt, és szerintem igazából ő sem így gondolta, csak nem akart megbántani. Egyszerűen nincs stílusérzékem.
A lényeg az, hogy ebből, és valószínűleg még sok más okból kifolyólag a fiúk nem figyeltek fel rám.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mögöttem ülő kislány az ülésem támlája felett kukucskál, és a forgatókönyvet nézi. Olyan kilenc éves lehetett, és hátranézve láttam, hogy a nő, aki vele van (feltehetőleg az anyja) éppen alszik. Bátorítóan rámosolyogtam a kislányra.
– Te színész vagy? – kérdezte. Nyílván annyit ki tudott olvasni, hogy ez egy forgatókönyv.
– Tulajdonképpen olyasmi – feleltem. – De tudod, ez lesz az első filmem.
– Tényleg? – megcsillant a szeme. – A barátnőmmel mindig azt játsszuk, hogy híresek vagyunk. Én szoktam lenni az énekes, ő meg a színész.
– Az biztos nagyon jó játék – mondtam.
– Ezek szerint a színészek tényleg Hollywoodba mennek?
– Részint igen. De nem csak ott csinálnak filmeket, és a forgatás javarészt nem ott zajlik. És te? Te miért mész Hollywoodba? – Próbáltam barátságos lenni, ha már ő ilyen közvetlen volt velem. Általában nem nagyon jöttem ki a gyerekekkel, mert nem akadt közös témánk.
– Apukám ott dolgozik, és anyával elmegyünk hozzá. Mi lesz a film címe?
– Az Egyetem. Ez egy könyvből készül.
– Értem.
Látszólag nem volt több kérdése, ugyanis elkezdett játszani a Barby babával, amit a kezében tartott.
Az út hátralevő részében többször is megpróbáltam elaludni, de nem igazán sikerült. Végül feladtam, mert tudtam, hogy lassan meg kell érkeznünk. A gépen egyébként meglepően kevesen voltak. Amikor a meghallgatás miatt utaztam, minden egyes hely foglalt volt, és levegőt is alig lehetett venni. Deby nem egyszer el is mondta, hogy reméli, ha már ennyit szenvedünk érte, megkapom a szerepet. Az ugyanis egy különösen zajos járat volt.
Mikor leszálltunk, még eltartott egy ideig, mire hozzájutottam a bőröndömhöz. Miután ez megvolt, kimentem, hogy megnézzem, mikor jön errefelé busz. Az interneten elég sok járat volt feltüntetve, és ki is szúrtam egyet, amire csupán tíz percet kellett várni.
Nagyjából egy óráig tartott, mire eljutottam az irodába, ahova hívtak. A bőröndömet le kellett adnom a bejáratnál. Jó lett volna előbb szállást találni, de erre sajnos még nem volt időm.
Egy ajtó előtt kellett várnom egy kényelmes fotelben. Egy szomszédos terembe néhány percenként szólították az embereket egy hangosbemondón, de abba a helyiségbe, ahova én vártam, vagy nem volt senki, vagy régóta ugyanaz volt bent. Mindenesetre türelmesen vártam, a telefonomat szorongattam, a másik kezemmel pedig a karfán doboltam. Nem tudtam, hogy pontosan mire kellene számítanom.
– Adeline Evans! – mondta végül egy hang a hangosbemondón keresztül. A teremből egy lány sétált ki, aki bíztatóan rám mosolygott. Zavartan visszamosolyogtam, mert nem tudtam, hogy honnan kellene ismernem, aztán beléptem az ajtón és behúztam magam után.
– Á, hát te vagy az! – szólt egy férfi. Eddig a szobában lévő íróasztal mögött ült, de most felállt, és kezet rázott velem. A haja barna volt, a szeme szürke, és öltönyt viselt, aminek zakójára egy WB feliratú, fénylő kitűző volt erősítve. Az egész megjelenése barátságos volt, a szája mosolyra húzódott.  – A nevem Bryce Bowmen, de szólíts csak Brycenak. Ülj le nyugodtan! – intett az asztalával szemben lévő kényelmesnek tűnő karosszékre. Helyet foglaltam, és ő követte a példámat. – Nos, nyílván nem sokat tudsz róla, hogy a továbbiakban mi fog történni. Ha jól tudom, csak egy forgatókönyvet kaptál, no meg az utasítást, hogy mikor gyere ide.
– Igen, meg azt mondták el, hogy ki lesz a rendező.
– Igen, igen – helyeselt, és a fiókjában kotort néhány papír között. – Ne izgulj, azért vagyok én, hogy mindenben segítsek. Először is, ez a tiéd – elém rakott néhány papírt a fiókból. – Itt le vannak írva a stáb pontosabb tagjai, a fontosabb időpontok, mint az ismerkedés napja, a forgatás első napja és hasonlók. Az első az ismerkedés. Ez egy olyan esemény, ahol bemutatunk titeket, színészeket egymásnak, találkoztok a rendezővel, a producerrel és a forgatókönyvíróval és kicsit… Ismerkedtek. Igen, ez rá a megfelelő szó.
– És ez hol lesz? – kérdeztem. A helyszín megnevezésénél annyi állt, hogy BlackBerry Hotel Bálterem.
– Ó, egy pillanat.
Megint belenyúlt egy fiókba, aztán kiterített az asztalon egy térképet.
– Ezen be vannak jelölve a fontosabb helyszínek. Itt vagyunk mi – mutatta. – És erre van a BlackBerry Hotel. Ott bent már majd eligazítanak. Nagyon bájos hely, modern, és csodás az ellátás. El is kérik ugyan az árát, de megéri.
– Értem, köszönöm.
– Ez pedig a telefonszámom és az e-mail címem – magyarázta a következő lapot nézve. – Bármikor nyugodtan hívhatsz, ha valamit nem tudsz. Aztán, holnap fogsz kapni egy végleges forgatókönyvet is.
– Köszönöm – ismételtem, és volt egy olyan érzésem, hogy ezt még sokszor fogom mondani mostanában.
– Azt hiszem, egyelőre ennyit tudok mondani. Nézd át, amit adtam, és ha valami gondod akad, hívj fel. Legkésőbb négy nap múlva találkozunk az ismerkedésen.
Már felállt, hogy elköszönjön, és én is így tettem.
– Nem tud véletlenül valami szállást a környéken? – kérdeztem, miközben megszorította a kezem.
– A BlackBerry Hotel nincs messze innen, és elég nagy. Szerintem akad még szabad szobájuk, rákérdezhetek, ha gondolod.
– Öhm… Köszönöm, de ahogy elnéztem, ezt a hotelt nem az én pénztárcámra szabták…
– Ugyan, kifizetjük neked! Úgy sem kell sokat ott maradnod, a vendégünk vagy!
– Tényleg? – kérdeztem. Bryce elnevette magát.
– Igen, tényleg. Ez igazán semmiség. Letelefonálom, várj meg itt.
Azzal sebes léptekkel kiment a teremből. Erre igazán nem számítottam. Tudom, hogy ilyen vállalkozásoknál bőven van pénz, és a fizetés sem kevés, de arra nem számítottam, hogy fizetnek nekem egy drágább szobát, mikor még szerződést sem írtam alá. Én meg egész eddig gyűjtögettem, hogy tudjak valami szállást kivenni magamnak, ha itt leszek.
Bryce húsz perc elteltével jött vissza.
– Minden rendben, a recepción majd mond meg a neved, és hogy én küldtelek. Akkor megkapod a szobát.
– És nem kell ezt valahogy igazolnom?
– Nem hiszem, hogy szükség lenne erre – mosolygott. – De ha esetleg igazoltatni akarnak, hívj, és beszélek velük én.
– Rendben – nevettem. Összeszedtem a papírokat és a térképet az asztalról. – Hát akkor, viszont látásra!
– Viszlát!

Kimentem az ajtón, nagy nehezen kitaláltam a hatalmas épületből és elindultam az utcán. Hatalmas volt a forgalom, de ez annyira nem volt ismeretlen, mert eddig is nagyvárosban laktam. Itt csupán minden nagyobb volt, mint otthon.

Még egyszer megnéztem a térképet, és arra következtettem, hogy egyszerűbb lesz, ha sétálok, mert a hotel egyáltalán nincs messze. Még életemben nem közlekedtem taxival, és Deby a lelkemre kötötte, hogy helyette is azzal megyek majd mindenhova, ahova csak tudok, de nem most akartam elkezdeni.
Így hát végighúztam a bőröndömet néhány gigászi épület előtt, és végül megtaláltam a BlackBerry Hotelt. Már akkor elállt a lélegzetem, amikor beléptem az ajtón. Míg kint tombolt a nyári forróság, itt direkt hideg volt a lég kondi miatt. Az előtér a lehető legújabb és legdrágább bútorokkal volt berendezve, a falat néhol egy-egy óriási tv és egy csomó festmény díszítette. A recepciós egy számítógép előtt állt, elegáns ruhában, a haja kontyba fogva. A helyiség közepén egy átlátszó falú lift állt, nem messze pedig egy csigalépcső indult tekeregve a felsőbb szintek felé.
Ahogy elindultam a recepciós felé, egy vastag, bordó színű szőnyegen lépkedtem. A nő észrevett, ahogy közeledtem hozzá és egy mosollyal üdvözölt. Úgy fest, itt mindig mindenki mosolyog.
– Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.
– Öhm – felidéztem, amit Bryce mondott. – Adeline Evans vagyok, és Bryce Bowmen küldött. Azt mondta, intézett nekem szobát…
– Rendben, egy pillanat.
Csattogott egy sort a billentyűzettel, aztán hátrafordult, és kivett egy kártyát a mögötte lévők közül, amin a 414-es szám díszelgett. Letette elém a pultra egy papír kíséretében.
– Ide kérnék egy aláírást – mutatta, és a kezembe adott egy tollat. Esetlenül odafirkantottam a nevem és átvettem a kártyát. – Étkezés reggel 6-tól este 11-ig, az étterem a földszinten van, bemegy azon az ajtón, ott, a terem túlsó végében és megtalálja. A szobája a negyedik emeleten található.
– Köszönöm.
– Kellemes időtöltést!
– Viszlát!

Beszálltam a liftbe, megnyomtam a 4-es gombot, aztán behunytam a szemem. Nem voltam elragadtatva az átlátszó szerkezettől, elég tériszonyos vagyok. Mikor kinyílt az ajtó, meglehetősen gyorsan szálltam ki, és jobbra indultam. A 414-es szoba a 412-es után következett. Elmosolyodtam rajta, hogy kihagyták a 13-at, aztán becsúsztattam a kártyát a helyére és benyomtam az ajtót, ami egy hangos kattanás után kinyílt.

A szoba valami gyönyörű volt. Egy előszobaszerűségbe léptem, utána egy hatalmas szoba következett, franciaággyal, óriási tv-vel, dohányzóasztallal, egy kanapéval, fotellel és babzsákokkal. Innen nyílt még egy terasz és egy fürdőszoba, amiben volt fürdőkád, zuhany és egy csomóféle habfürdő.
Letettem a bőröndöm a kanapéra, aztán elfeküdtem az ágyon. Az első dolgom az volt, hogy megnézzem a papírokat, amiket Bryce adott. Először azt vettem kézbe, amin a stáb tagjai voltak felsorolva.
A legtöbb név egyáltalán nem volt ismerős, de néhány mellékszerepnél viszont érdekes dolgokra akadtam. Lara családjában olyanok voltak, mint Hugh Grant, vagy Emma Thompson.
Ez teljesen izgalomba hozott, és a többi papírral nem is foglalkoztam. Áttanulmányoztam az olyan stábtagokat, mint jelmeztervezők, látványtervezők, sminkesek. De már iszonyatosan fáradt voltam, és egy fél óra múlva, úgy ahogy voltam, belealudtam az olvasgatásba. Arról el is feledkeztem, hogy fel kellene hívnom Debyt.