2. fejezet

Másnap reggel mikor felkeltem, először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán nagy nehezen rendeztem a gondolataimat. Összeszedtem a papírokat az ágyról, amiket tegnap olvasgattam, aztán kerestem normális ruhát a bőröndömben és elmentem fürdeni. Vagy fél óráig ácsorogtam a zuhany alatt és engedtem magamra a forró vizet. Aztán nekikészültem, hogy megmosom a fogam – de kiderült, hogy otthon hagytam a fogkefémet. Adeline, a lány, aki elmegy Hollywoodba, és nem visz magával fogkefét. Tehát meg van az első programom a mai napra; vennem kell egy fogkefét.

Felöltöztem, kifésültem a hajam, aztán kipakoltam a cuccaimat a szekrénybe. A programomat tartalmazó lap szerint tíz napot fogok itt tölteni, tehát nyugodtan berendezkedhetek maradásra.

Mikor ezzel is végeztem, felhúztam a szandálomat és kiléptem az ajtón azzal a céllal, hogy lemegyek reggelizni. Már majdnem a liftnél jártam, amikor eszembe jutott, hogy a telefonomat nem ártana magammal hoznom. Visszasiettem érte a szobába, aztán nagy lendülettel elsétáltam a rémisztő lift előtt, és támadást indítottam a lépcső ellen. Azon úgyis kevesen közlekednek, és lefelé amúgy sincs vele semmi baj.

Megnéztem, hogy nincs-e véletlenül nem fogadott hívásom. Meglepetten konstatáltam, hogy már fél tizenegy van. Aztán láttam, hogy Deby tegnap este keresett. Kicsit elszégyelltem magam, amiért nem hívtam fel, és elhatároztam, hogy reggeli után most már tényleg ez lesz az első dolgom.  Jött egy SMS anyától is.

Szia Adeline!

Remélem jól vagy, és sikerült elhelyezkedned. Ha van egy kis időd, akkor beszélhetnénk!

Puszi,

Anya és apa

Tehát miután felmentem, nagyjából délig telefonálgatni fogok. Nem baj, ma úgy sincs sok dolgom. A fogkefe vásárlás ráér délután is. Tényleges programom csak három nap múlva lesz, az is csak délután háromtól. Addig is van időm kicsit kószálni a környéken.

A reggeli megint csak lélegzetelállító volt. Annyi mindenből lehetett választani, hogy azt már meg sem tudtam számolni. Ettem egy nagy tányér rántottát paradicsommal és sajttal, aztán megnéztem magamnak az italokat. Volt ott kávé, kakaó, vagy csak simán tej, ötféle gyümölcslé, és ezer fajta tea. Én a kávé mellett döntöttem, mert hiába aludtam ennyit, még mindig álmos voltam. Tettem bele tejet, de a cukrot szokásomhoz híven messze elkerültem. Aztán visszamentem az asztalomhoz és szépen lassan elkortyoltam. Mikor végeztem, megint a lépcsőt rohamoztam meg – bár ez így tele hassal és felfelé már nem volt olyan kellemes, mint lefelé. Fent pedig a kezembe vettem a mobilomat, és felhívtam Debyt. Pár másodpercig kicsengett, de elég gyorsan felvette.

– Üdvözlöm, elveszett bárányka – köszönt.

– Jó napot. Maga talál birkapásztor?

– Nem mondanám – nevetett. – Na, hogy s mint vagyunk te szupersztár?

– Nagyon szórakoztató. És remekül. Sajnálom, hogy nem hívtalak, de elaludtam.

– Oké, akkor lemondom a fejvadászt, ezt elfogadom mentségnek.

– Kac-kac, jaj, de vicces.

– És, milyen Hollywood Laraaa… – elhallgatott egy kicsit, és szinte láttam magam előtt, ahogy próbálja kiolvasni a tenyerére írt nevet. – Lara Davis számára?

– Lara Davis még nincs sehol, helyette Adeline Evans van, aki egy puccos szállodában heverészik a csodálatos franciaágyon és Hollywoodot nézi az ablakon keresztül.

– Nézzenek oda, már most elkényelmesedtél! Ne nagyon szokj hozzá, mert ha újra itthon leszel, itt marad a másfélszobás penészes kis lakás. Megjegyzem innen is csodás kilátás nyílik, pontosan látni a szemben lévő épület falát.

– Kevés vagy drágám, az én lakásomból ablakot is lehetett látni – mondtam, játszott kérkedéssel a hangomban. Deby nevetett. – Képzeld el, nincs 413-as szoba! Sőt, a kedvedért megnéztem. Semelyik szinten nincs 13-as! Legalábbis a negyedikig. Feljebb nem mentem csak ezért, mert annyira azért nem szeretek lépcsőzni. A lift meg teljesen átlátszó.

– Szörnyű. De azért csak túléled. Hollywoodban komolyan ilyen babonások? Vagy csak az elit, és egy olcsóbb szálláson nem így lenne?

– Nem tudom, lehet. Viszont fontos feladatom van.

– Micsoda?

– Be kell szereznem egy fogkefét – jelentettem ki, és megint elnevettem magam.

– Úristen, otthon hagytad?! Figyelj, túl fogod élni nélkülem?

– Nem tudom, még kiderül. És van három lyukas napom. Aztán meg valami ismerkedéses dolog lesz. Komplett előírt programom van, ez hatalmas. És egy emberem, akit bármikor hívhatok.

– Szóval menedzser, kérem szépen?

– Nem, nem tudom, mi. Bryce Bowman, aztán kész. De van Warneres kitűzője, meg minden.

– Az már komoly. Nos, ne haragudjon kedves, de van egy kis házimunkám. Tudja, errefelé olyat is csinálunk.

– Jó szórakozást hozzá! Nekem meg fel kell hívnom drága szüléinket.

– Akkor magának is jó szórakozást!

– Meglesz, köszönöm. Visz hall!

– Szia, te bolond!

Vigyorogva tettem le a telefont. Elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha nem most hívnám fel anyáékat. Szerettem őket, nem erről van szó, csak nem volt kedvem telefonálni. Nem ez volt a kedvenc elfoglaltságom, függetlenül attól, hogy ki van a vonal túlsó végén. Sokkal szívesebben beszélgettem személyesen, vagy esetleg írtam levelet. De hát mindenkinek vannak furcsaságai, nem igaz?

Végül úgy döntöttem, hogy jobb, ha most letudom ezt is, és utána mehetek fogkefe-beszerző körútra. Anya szokásához híven csak harmadik próbálkozásra vette fel.

– Na szia Adeline! Hogy vagy?

– Szia! Köszi, remekül. Kivettek nekem egy szobát egy elég drága hotelben, és fél tizenegyig aludtam.

Jött egy ilyen szokásos anya-lánya beszélgetés, elmondtam tízszer, hogy igen, minden a legnagyobb rendben, aztán beszéltem pár szót apával is. Megegyeztük, hogy majd még hívom őket, amíg a szállodában vagyok, aztán leraktuk. Akkor megfogtam a táskámat és elindultam, hogy végre keressek egy üzletet. Természetesen a lépcsőn mentem.

Elég sokan voltak a hotelben, az utcán pedig rengetegen. A járdán csak úgy tudtál haladni, ha besoroltál, utána pedig tartottad a tempót a tömeggel. Bámészkodásra esély sem volt. Az utat teljesen ellepték az autók, itt szinte folyamatosan dugó volt. Sétáltam egy darabig, aztán találtam egy szimpatikus kis kereskedést. Egy kis nézelődés után sikerült is venni végre egy fogkefét 6 dollárért, de ennyiért volt rajta egy szép Hollywood felirat is…

Most viszont, hogy megszereztem ezt az „iszonyatosan fontos” kelléket, nem igazán volt mit csinálnom. Némi oda-vissza gyalogolás után úgy döntöttem, hogy keresek valami elfoglaltságot a BlackBerry Hotelben. Egy ilyen drága helyen csak van valami épkézláb elfoglaltság. Viszont mivel nem ismertem a hatalmas épületet, és nem állt szándékomban teljesen eltévedni, úgy határoztam, hogy megkérdezem a recepcióst ezzel kapcsolatban.

– Bocsánat, tud ajánlani valami jó elfoglaltságot a hotelben? – kérdeztem kissé bátortalanul. A nő azonnal mosolygott, mintha csak kötelezően ezt kellene tennie, ha megszólítja egy vendég.

– Természetesen – felelte. – Van egy szép nagy könyvtárunk az első emeleten pár számítógéppel, és van egy élményfürdő a -1-es szinten. Ezen kívül van lehetőség bowlingozni, és különféle asztali játékokhoz ezen a szinten, az étteremmel szemben.

– Ó. Hát. Köszönöm – mondtam. Nem számítottam rá, hogy ennyi minden van itt, én egyedül ezek közül egyiket sem voltam képes felfedezni. Lehet, hogy valóban teljesen életképtelen vagyok.

Most meg elkapott a bőségzavar. Végül a könyvtár mellett döntöttem, és kerestem egy könyvet, ami megfelelt erre a három lyukas napra.

Az idő végül egész gyorsan eltelt. Egyszer lementem az élményfürdőbe is, de aztán inkább a saját kádamban áztattam magam. Debyvel minden nap beszéltem. Ő közben talált magának munkát a nyárra, és már most folyamatosan arról beszélt, hogy mennyire szemetek ott az emberek. Pozitív egy személyiség.

Az ismerkedés napja előtti estén fel-alá mászkáltam a szobámban, és a papírjaimat olvasgattam.

Az esemény megnevezése: Ismerkedés – ez azért elég fantáziátlan, de legalább lehet tudni, hogy mire számítsak.

Időpontja: 2000. Június 22, csütörtök, 15:00 – igen, ez lesz a holnapi nap délutánja.

Helyszín: BlackBerry Hotel Bálterem – ez elég közel van hozzám, már egyszer megállapítottam, hogy elég nagy ahhoz, hogy egy közepes iskola elférjen benne.

Megjelenés: Elegáns. Majd alatta egy kézzel írt kis mondat: De egy szoknya meg egy egyszerű felső bőven megteszi. – Ezt akartam most kiválasztani. Eddig nem nagyon hordtam szoknyát, csak akkor vettem fel, ha nagyon muszáj. Igazából egyetlen egy darabom volt, egy sötétkék csőszoknya. Most a felsőn agyaltam. Nem volt túl nagy a választék. Az ágyon kettőt terítettem ki; egy szürkét és egy feketét. A szabásuk hasonló volt, de a szürke annyira nem tetszett a szoknyával, a feketével együtt meg már úgy nézett volna ki az öltözékem, mintha egy temetésre mennék. Deby biztos elmondaná, hogy egy fiatal lány nem menjen teljes sötétségben első benyomást tenni, mert annak biztosan rossz vége lesz. Most viszont Deby nem volt itt, én meg nem voltam kibékülve a szürkével, úgyhogy végül mégis a fekete mellett döntöttem, de azért felvettem hozzá egy világos színvilágú sálat. Ezután beálltam a tükör elé, bemutattam egy mesteri vállrándítást, ami felért egy „tulajdonképpen nem érdekel” kijelentéssel, és átvettem a pizsamámat. Már csak azt kellett kiválasztani, hogy milyen lábbelit vegyek. Szívem szerint bakancs mellett döntöttem volna, de az kissé nevetségesen hatna a melegben ilyen szereléssel. Volt egy alkalmi cipőm, de az hosszútávon már szinte kibírhatatlanul kényelmetlen, és nem akartam végigszenvedni a délutánt. Végül már csak két szandál közül dönthettem, és azt választottam, aminek egy picit emelt volt a sarka, és egészen jól nézett ki elegáns öltözékhez is.

Mikor ezzel végeztem, szó szerint bezuhantam az ágyba. Gyorsan írtam Debynek.

Ha valami, akkor a ruhák miatt fogok elvérezni. Esküszöm, ez fekete mágia, én ebben nem vagyok jártas. Viszont ha te nem oktatsz ki egész eddigi életemben minden reggel, hogy mit vegyek fel, akkor már most eláshattam volna magam.

Elküldtem, aztán előkotortam a párna alól a távirányítót, és kerestem valami értelmes műsort. Az egyik adón pont most kezdődött valami film. De nem nagyon tudtam figyelni. Dél táján még próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nem izgulok, de aztán feladtam a harcot. Nem pillangók voltak a hasamban, hanem inkább medvék, az érzésből ítélve.

Pityegett a telefonom, jelezve, hogy Deby válaszolt.

Majd a későbbiekben alkalmazol, mint stílustanácsadó. Akkor lesz egy remek állásom, neked meg megszűnnek a gondjaid. Viszont most, ha nem haragszol, nekem mennem kell, hív a meló.

Hát persze. Ott most van reggel. Az időzónák valahogy mindig kimennek a fejemből.

Néztem a filmet, de nem láttam. Folyamatosan gondolkodtam, a végén már mindenféle butaságokról.

Vajon hányan leszünk ott? Biztos sokan. És a főbb szereplők biztosan ott lesznek. Vajon milyenek? Általában jóban voltam az emberekkel, de ott motoszkált bennem az a kósza gondolat, hogy talán valamelyiküket pont nem fogom kedvelni. És úgy biztosan nem lehet jó együtt dolgozni. Mennyire lesznek tapasztaltak? Én teljesen amatőr vagyok, ilyenkor az iskolás színdarabok egyáltalán nem számítanak. Lehet, hogy nekik már voltak filmszerepeik, csak nem hallottam róluk. Egyszer a könyvtárban erős kísértést éreztem, hogy utánanézzek, de aztán valamiért nem tettem. Az is lehet, hogy színházban dolgoztak, és már tisztára profik. Én azt sem tudom, hogy vannak-e egyáltalán módszerek, vagy technikák. Lehet, hogy nagyon is le vagyok maradva a többiektől, és mindenki tehetségtelennek fog gondolni. Lehet, hogy ők már tudnak a filmről, és analfabétának fogok tűnni. Az is lehet, hogy vannak olyanok, akik eddig ismerték egymást.

Ez is olyan, mint amikor az ember egy osztályba szokik be. Idegen emberek, a világ hirtelen tele lesz meglepetésekkel. Nem tudod, hogy ki milyen, hogy kikből lesznek a barátaid. Ilyenkor teljesen magadra vagy utalva, és rengeteg múlik azon a bizonyos első benyomáson.

És a rendező? Vele aztán muszáj jól kijönnöm. Ott tulajdonképpen ő lesz a főnököm.

A legnagyobb baj az, hogy nem tudtam, pontosan hogyan zajlik egy forgatás. Az emberek java már csak a filmet látja, és nem a folyamatot, ami létrehozza. Engem mindig is érdekelt ez a folyamat, és most itt vagyok. Egyre csak közeledek hozzá, hogy a saját szememmel láthassam egy film készülését, hogy a tanúja lehessek, hogy a része lehessek. Ez valami fantasztikus gondolat volt, és végül ennek a nyugalmában sikerült elaludnom.

Másnap még épp hogy csak hajnalodott, mikor felébredtem. Megnéztem az órát, és öt óra negyvenhat percet mutatott. Éreztem, hogy már nem fogok tudni visszaaludni, ezért felkeltem, és kimentem a teraszra. A város ezen része még épp, hogy csak ébredezett. Ameddig elláttam az utcában, csak minden harmadik függöny volt széthúzva. Több helyen láttam ásítozó, köntösben, vagy pizsamában ácsorgó embereket. Az utcán csak az igazán korán kelők sétálgattak, az üzletek javarésze még nem nyitott ki, és a forgalom is érezhetően kisebb volt. Hagytam, hogy a kora reggeli hűvös teljesen magamhoz térítsen, aztán a fürdőszoba felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem. Most még csak farmert és egy egyszerű pólót vettem fel. Ezzel az öltözékkel egyébként eléggé szemet szúrtam a hotelben. Az emberek minden nap kiöltözve mászkáltak, mintha csak ez lenne az előírás. Nem értem, hogyha megtehetik, miért nem vesznek fel kényelmes ruhákat. Sokkal egyszerűbb, és mindenképpen olcsóbb lenne. Mondjuk annak, aki egy ilyen helyen száll meg, nem hiszem, hogy az ár a legfontosabb szempont.

Olyan hétóra táján mentem le reggelizni. Az étterem jóformán üres volt, én pedig halál nyugodtan megreggeliztem. A végén választottam magamnak egy gyümölcsteát, ami a felirat szerint kivi-lime ízű volt. Nem tudom, hogy ezt a kettőt hogyan rakták össze, és egyáltalán hogy lett belőlük tea, de szerettem új dolgokat kipróbálni.

– Szia! – köszönt valaki, és lehuppant mellém az asztalhoz. Majdnem kiöntöttem a teát, annyira hirtelen ért az idegen érkezése. – Jaj, ne haragudj! – mentegetőzött a lány, mert egy kisebb adag azért ráfröccsent a ruhámra, ha már a terítőt meg is mentettem tőle.

– Ugyan, semmi gond – mondtam, és egy szalvétával dörzsölni kezdtem a foltot.

– Tényleg sajnálom, nem akartam így rád hozni a frászt.

Felnéztem. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam megmondani, hogy honnan. Aztán hirtelen beugrott. Ő volt az, aki rám mosolygott Bryce irodája előtt. Szőkés-vörös volt a haja, és a válláig ért. A szeme kék, az arca kicsit szeplős. Meg kell hagyni, nagyon barátságos arccal büszkélkedhetett.

– A nevem Elizabeth Cox. Általában Elizának hívnak. Találkoztunk a Warnernél, nem tudom, hogy emlékszel-e. Úgy fest, munkatársak leszünk. Láttalak többször is itt a hotelben, de nem akartalak zavarni. Remélem nem baj, hogy idejöttem.

Mindezt hihetetlenül lelkesen mondta el, és már tudtam is, hogy melyik szerep miatt lehet itt. Úgy fest, ő is a négy főhős egyike, Jeanette Clark. Egy az egyben úgy nézett ki, mint a könyvszereplő.

– Nem, egyáltalán nem gond – siettem leszögezni. Nem akartam, hogy bunkónak vagy nagyon ridegnek tűnjek. – Adeline Evans vagyok, a szerepem…

– Lara Davis. Igen, rájöttem. Nagyon illik hozzád a szerep, szerintem.

– Köszönöm – vigyorogtam. – Te pedig mint Jeanette vagy itt.

– Pontosan – bólintott. – Bevallom, nekem tök idegen ez az egész. Még soha nem játszottam filmben.

Egy megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem.

– Hála az égnek, akkor nem én vagyok az egyetlen – nevettem. – Már attól féltem, mindenki ilyen tapasztalt szupertehetség lesz, én meg majd elbotladozom ott, mint a kis amatőr.

– Igen, én is valami ilyesmitől tartottam. Stresszes dolog ez a színészkedés, már azelőtt, hogy elkezdenéd.

– De még mennyire – helyeseltem. – Egyáltalán nem tudom, hogy mire számítsak.

– Én se, viszont ma kiderül néhány fontos infó. Például, hogy kik lesznek az ikrek.

A négyes kis csapat maradék két tagja egy ikerpár, Drake és Ethen Lewis.

– Az is lehet, hogy csak egy színész lesz. Úgy értem, van nem egy olyan film, ahol az ikreket egy ember alakítja – magyaráztam.

– Hát, azt hiszem, téged remekül kiválasztottak, és talán akkor már ikreket is kerítettek.

Nem tudtam, hogy ezt vajon hízelgésnek szánta-e, és meg kellene köszönnöm, vagy ilyesmi. Úgyhogy inkább témát váltottam.

– Amúgy senkit sem ismersz? – kérdeztem.

– Nem. Illetve most már igen, téged. De amúgy csak így idekerültem, és kész. New York államból jöttem, egy kis faluból. Elég idegen nekem ez a nagyvárosos felállás.

– Én tulajdonképpen nem is vagyok amerikai – mondtam. – Angliában lakok, Birminghamben.

– Komolyan? Azt hittem, az angolok nagyon máshogy beszélnek.

– Hát, biztos vannak különbségek, de nekem eddig annyira nem tűnt fel. Amúgy nem megyünk fel a szobámba?

– Akár mehetünk hozzám is. De nekem mindegy.

– Nekem is.

Végül az én szobám mellett döntöttünk, mondván az közelebb van. A liftben próbáltam uralkodni magamon, és nem becsukni a szemem. Azt hiszem, így is eléggé látszott az arcomon, hogy nem élvezem a helyzetet.

– Tériszonyos vagy? – kérdezte Eliza.

– Eléggé – feleltem, és elsőnek szálltam ki, mikor kinyílt az ajtó. – Egyedül mindig a lépcsőn mentem.

– Én viszont imádom az ilyeneket. Egyszer ki akarom próbálni a Bunge Jumping-ot, de az anyukámnak nem nagyon tetszik az ötlet, meg aztán nem is olcsó.

Bementünk a szobámba és leültünk az ágyra. Eliza elmondta, hogy ő sem tudott reggel aludni, és hogy eddig nagyon jól érezte magát a hotelben. Soha nem volt még ilyen helyen, mert a családja elég rosszul áll anyagilag, és legfeljebb egy háromnapos kempingezésre tudtak elmenni nyaralásként, mikor még gyerek volt. Végiggondoltam, hogy ő mennyire el lehetett hűlve ezen a helyen. Én sem voltam még ilyen szállodában, de azért nem álltunk rosszul, és minden évben elmentünk nyaralni valahova.

– Egyébként te hány éves is vagy? – kérdeztem. A karaktereink huszonkét évesek, és én két évvel fiatalabb vagyok, mint Lara Davis.

– Huszonegy – felelte. – Majdnem annyi, mint Jeanette. Amikor jelentkeztem, tartottam tőle, hogy az az egy év is számít a szerep miatt, de azt mondták, ez semmi. Ennyire azért nem szoktak ragaszkodni a könyvhöz, hacsak nem gyerek színészekről van szó, mert ott azért nagyon feltűnő lehet egy-két év is. És te?

– Én húsz.

– És hogy kaptad meg a szerepet? Személyesen jöttél el, vagy e-mailben jelentkeztél?

– Tulajdonképpen sehogy. Eddig sok kis szerepre jelentkeztem életemben, és állítólag ezek alapján kerítettek elő most. Aztán be kellett jönnöm egy meghallgatásra – magyaráztam.

– Értem. Én nyilvános meghallgatásra jöttem be, vagy fél évvel ezelőtt. Minden nap a telefon mellett ücsörögtem, és vártam, hogy felhívjanak.

A vége az lett, hogy délután kettőig beszélgettünk. Együtt mentünk le fél egykor ebédelni, és csak akkor búcsúztunk el egy időre, mikor átöltöztünk a délutáni esemény miatt. Eliza nagyon kedves volt, és azt hiszem, ő is megkedvelt engem. Így már azért nem volt olyan ijesztő a helyzet, hogy volt mellettem egy barát.

Háromnegyed háromkor találkoztunk a földszinten (én lépcsőztem, ő meg lifttel ment). Eliza nagyon csinos volt. A haját kivasalta, és használt egy kis sminket, ami kiemelte a szemeit. Egyrészes, bordó ruhát viselt, hozzá egy magas sarkú cipőt. Mellette igazán jelentéktelennek érezhettem magam.

– Nos, mehetünk? – kérdezte. Én bólintottam, és egymás mellett elindultunk a bálterem ajtaja felé.